A község határában kialakult hatalmas szurdokvölgy nemcsak a Kassai régió, hanem az ország egyik legkiemelkedőbb természeti szépsége. Kassától mindössze 40 kilométerre, a Szlovák-karsztban található. A völgy az itt csörgedező Szár pataknak köszönheti a mai formáját. A patak két oldalán meredek út vezet a hasadék belsejébe. A Szádelői-völgy leglátványosabb része a 105 méter magas, különálló Cukorsüveg elnevezésű sziklacsúcs, amely nemcsak a fotósok, de a hegymászók kedvelt helye is. A völgyben rengeteg kisebb-nagyobb barlang és vízmosás található. A völgy közelében egy nagyobb terjedelmű feltáratlan barlang is rejtőzik, a Borka és Szádelő közti hegy egyik eldugott zugában.

A Szádelői-völgy a bátrabbak számára éjszaka is gyönyörű látványt kínál, a sziklafalak körvonala gyönyörűen kirajzolódik a szemközti cementgyár reflektorfényben. Csakúgy, mint a modernkor emberét, az itteni őslakosokat is nagy bámulattal töltötték el a völgy bizarr szirtjei és feltűnő sziklaképződményei. Ezért nagyon találó összehasonlítás alapján, olyan jellegzetes neveket adtak egy-egy sziklaképződménynek, mint például a Cukorsüveg, az Ördög útja, a Megkövesedett pásztor és hasonlók. Ezek mindmáig általános használatban maradtak és képzeletbeli hősökkel népesítették be az egész völgyet. A szerencsés vagy épp tragikus sorsú hősök a szájhagyomány útján terjedő regékben keltek életre.

Józsa Klára volt Szádelő legszebb virágszála. Még bölcsőben ringott, amikor édesanyja kijelentette: ,,Ezt a leánykát csak árvalányhajas legényhez adom”.

Szépsége olyan nagy hírnévre tett szert, hogy messzi vidékeken is emlegették. Epekedtek is sokan érte, de ő kikötötte, hogy annak lesz a felesége, aki őt a Cukkorsüveg tetején megcsókolja. Klára sokszor felmászott a Cukorsüveg tetejére, ő ment ki legelől mindég, ha vót ajánlkozó. Volt is sok kérője, de ki visszahullt, ki leesett.

Nagy híre ment, hogy a falu legszebb legénye, Túri Józsi és Klára megszerették egymást. Már sajnálta is Klára könnyelmű fogadását, de büszkesége nem engedte, hogy engedjen.
Egyszer Klára így szólt: „Te Józsi, ha megharagszom, magam megyek fel árvalányhajért a Cukorsüvegre”.
Józsi pedig felelte: „Nem élem én meg azt a szégyent Klára”.

Kitűzték a napot, amikor a Cukorsüvegen kell a legénynek Klárát megcsókolnia. A faluból nagy nézősereg gyűlt össze, s szívszorongva vártak a legény sorsát. A leány már fent állott az ormon, és tekintetével biztatta a legényt. Lassan hanyatlott azonban a fiú ereje, s a leány önfeledten kapott után, de vesztére. A lezuhanó legény őt is magával rántotta a mélybe. Halálukban egyesültek, s a Cukorsüveg tövében vannak eltemetve.

Azóta könnyezik a Cukorsüveg, és nincsen árvalányhaj a szádelői legények kalapján.

Szép szál juhászlegény pörge kalapjához árvalányhajas bokrétát tűzve legeltette nyáját a Tornai-fennsíkon. A tornai várkisasszony, Bebek tornai vár urának leánya, gyakran barangolt a fennsíkon, találkozott a juhászlegénnyel.

A leány szeme megakadt a bokrétán, még ilyen szép virágot nem látott. Kérdezősködésére a fiú elmondta, hogy a virágot a Cukorsüveg tetején szedte. Kérte a várkisasszonyt, nehogy elárulja titkát. Hálából, kérte a kisasszonyt, fogadja el tőle a bokrétát, hiszen az mást meg sem illet. Elköszönt tőlé nehéz szívvel, s arra gondolt, csaknem sértette meg ajándékával a várkisasszonyt. De a hatalmas várúr leánya pedig rajta felejtette a szemét. Ezek után még többször is találkoztak, és együtt mászták meg a Cukorsüveget.

A legény élete ezután mégis keserű lett. A tornai várúr észrevette, hogy leánya igen szomorkodik, és a szerelem mérgét sejtvén a dologban, férjhez akarta adni gyermekét. A leány feltétele az volt, hogy ó csak ahhoz megy férjhez, aki őt a Cukorsüveg tetején megcsókolja, még akkor is, ha az maga a juhász.

A várúr azt hitte, hogy a leánya megbolondult, és kijelentette: ,;Jól van, légy azé, aki elhiszi neked, hogy felmégy a Cukorsüveg tetejére, ha ugyan akad olyan bolond. Ha te pedig után mégy, hozzá illő vagy”. Tovább nem is törődött a dologgal.

A leány közhírré tette szándékát és feltételét. A kitűzött napon megjelentek a kérők. Nem sajnálták a fáradságot, s elkísérték a leányt a Cukorsüveghez. Nézték azt jobbról is, balról is. Az egyikük megjegyzi mindjárt, hogy ezt a sziklát lehetetlenség a kisasszonynak megmászni. Mind helybenhagyták azt, és jót mulattak a lehetetlen kívánságon.

Egyszerre ott termett a juhászlegény a vendégek előtt és erősködik, hogy a várkisasszony nemsokára fenn lesz. Mindenkinek megfagyott arcán a mosoly. A várúrnak is elállt a lélegzete a juhászlegény merészségétól, mert egyszer csak megpillantotta a csúcson leányát.

A kérők mind elmentek, csak a juhászlegény maradt ott a szikla alatt. A várúr sem haragudott már, csupán a gyermekért aggódott. Még színlelte bosszúságát, de átlátta a legény szándékát, s keményen így szólt hozzá: Most már menj fel érte, gazfickó ! Baja ne essék annak az ördöngős leánynak! Dehogy esett.

A Cukorsüveg virágja – az árvalányhaj – ma is virítana, ha a szádelői legények később nem hozták volna szokásba az árvalányhaj viselését, a szádelői lányok pedig nem mentek volna hozzá olyan legényhez, akinek kalapját nem díszítette saját kézzel szakított árvalányhaj. Nem csoda, hogy idővel nagyon megkopott a feljáró, és megritkultak az árvalány-hajat viselő legények.

Amikor még az istenek a földre jártak házasodni, történt, hogy az ördög is kedvet kapott egy kis földi kalandra. Gondolta magában, ő is felnéz leánynézőbe. Úgy befűtött apja kovácsműhelyében, az alvilágban, hogy attól megrepedt aljáig a hatalmas Szádelői-hegy. Erre aztán feljött, választott magának feleséget és magával vitte a pokolba.

A menyecskének sehogy sem tetszett a pokolban való maradása, és folyton zsörtölődött férjével, míg rá nem vette, hogy látogassak meg édesanyját. Az ördög nehezen bár, de engedett. Nagy öröme telt az anyósnak veje látogatásában. Mikor pedig a menyecske dicsekvésből szebbnél-szebb dolgokat mesélt a pokolbeli élet gyönyörűségéről, az anyós felteszi magában, hogy nem nyugszik meg addig, amíg át nem lépi a pokol kapuját. Az ördög igyekszik őt megnyugtatni, hogy előbb utóbb úgyis rá kerül a sor. Megunva az anyósa követelőzését, befogta két griffjét a kétkerekű talyigába, feldobta arra vonakodó feleségét és indulni akart. De az anyóstól nem tud szabadulni, aki legalább egy kis darabon el akarja kísérni kedves gyermekét.

Gyakran kérdezi az anyós útközben az ördögtől, hogy hosszú-e az út visszafelé. Az ördög azt feleli: Jó volna, ha már leszállna, ugyanis ő egyszerre csak egy személyt vihet magával a pokolba. De az anyós nem tágított.

Nem volt mit tennie az ördögnek, leszállította felségét a kocsiról, s megígérté neki, hogy kevés idő múlva visszajön érte. Bosszúsan rántott az egyik gyeplószáron, s utolsó kísérletképpen letért az útról. Az anyós ekkor sem mutatott hajlandóságot a meggondolásra. Erre az ördög nekihajt a szádelői függőleges oldalú hegynyílásnak és többszáz ölnyi szakadék szélén gúnyos arccal megkérdezi az anyósát:
„Mehetünk anyám asszony?” Az anyós elszántan válaszol: „Mehetünk vőm uram!”

A szekérkerék nyoma még a mai nap is látható a sziklafalon. Ha megkédezzük a szádelőieket: „Mi az a két párhuzamos bevágás az ég bemenő sziklafalon?” A megkérdezett ember bizonyos megütközéssel fogja válaszolni: „Erre vitte le az ördög az anyósát a pokolba”.

Szádelői emberek száján ma is él a hit és köztudat, hogy a nagy hún birodalom bukását a hún királyfiak viszálykodása idézte elő. Állandó volt a vita s verseny Attila örökségért, Ellák, Ernák, Aladár, Dengizich és Csaba között.

A testvérharcból Ellák herceg került ki győztesen. Ő volt a nyertes s győztes, de hatalma Attila kardja, kincse s táltoslova nélkül nem ért semmit. Aladár és Csaba birták Attila kardját, s Balambér vezérlete alatt Dáciában ülnek tábort. A kincs Irnák hercegé, s táltoslova Dengeziché.

Ellák herceg rövid ideig uralkodik, s élete állandó harc a fellázadt őslakossággal, melyben testvérei nem is segítik, s így Ellák hamarosan elesik egy ütközetben. Utána Dengezich és Ernák folytatják a harcot, de egyetértésben és több szerencsével. Aladár is meghal, s most már Csaba a birtokában levő Istenkardjával segíti testvéreit. – De csakhamar féltékenyek lesznek egymásra, s Dengezich a kincset is szeretné megszerezni, amit Ernák elrejtett, de rejtekhelyet elárulni nem hajlandó s nem akarja.

Dengezich tudja azt, hogy Ernák szerelmes az ő menyasszonyába, Ernye bolgár királyleányba. A kincsért hajlandó volna azt átengedni. Nagy vadászatot rendez Dengezich a szádelői Mészkő-hegység rengetegeiben. Javában folyik a vadászat, mikor a királyfiak csoportja a szádelői fennsík hatalmas szakadéka elé ér. Itten pihenőt tartanak, s Dengezich felkéri a főpapot, hogy jósoljon egy bekövetkezendő háború esetére.

Az öreg Táltos főpap az Oltárkő tetején a tűz fölött forgatja a csontokat, s némán várja míg azok átváltoznak s jelezni fognak. Ő a királyfiak tanácsadója, és ő békíti ki őket mindig, ha veszekednek. Ő gyógyította ki Atilla lovait is. Ismerte jól a fiúk erejét s a bennük dúló szenvedélyt, s látnoki szemeivel a jövőt.

A csontok a lila színű tölgyfa parázs fölött már repedeznek, s a nép is áhítattal várta a főpap szavát. Csak Ernák herceg volt közömbös. Végre a főpap a testvéreket a háborúról lebeszélte, s kibékíteni igyekezett őket.

A jóslat a következő volt: „Keletről jöttünk ide a színesen leáldozó nap után. Szépnek láttuk magunk is a napot, és sokat hallottunk a nyugati népek gazdagságáról s kincseiről. Vágytunk a kincsek után s a termékeny földekre. Nem is csalódtunk, gazdagok lettünk. Nincsen azonban hitünk, mert megsértettük az ősi hagyományokat s nem temettük el Attila kardját, sem kincsét, sem lovát. Kapzsik lettünk, már az ellenség kincsei sem elégítenek ki, egymásét is megkívánjuk. Ez most a vesztünkre van, mert Attila kardja Csabának csak a lelkét, az Attila kincse pedig Ernáknak csak a testét menti meg. Dengezichet pedig Attila táltoslovai csak az ellenség ellen védik és biztosítják. Ne tervezzünk tehát addig hadjáratot, amíg Attila öröke egy kézbe nem kerül.”

A Táltos kedvencére, Dengezichre gondolt mindenki, s a testvérek is az ő személyét látták a jóslat kéjében. Dengezich maga is ebben a meggyőződésben volt s testvéreit figyelte. Csaba királyfi büszke haraggal nézett maga elé, s azután eltávozott. Ernák ott maradt, de csak azért, hogy Dengezichet szemrehányással illesse. Dengezich a főpap szavainak hatása alatt ki akarta engesztelni Ernákot s karonfogva félrehívta beszélgetni. A Csaba eltűnésén aggódókat megnyugtatja, amint látják a két testvér látszólagos békülékeny beszélgetését.

A királyfiak látszólag kibékültek, de másnap, mikor ezek sehol sem mutatkoztak, keresésesükre indulnak s akkor a völgyben Dengezich összevérezett holtestét találják, de Ernák eltűnt. A szádelőiek szerint Ernák taszította le Degezichet a mélységbe. Nagy volt a szomorúság és a gyász. A húnok a gyász jeléül levágták a hajukat, s felhasogatott arccal ültek a halott tetem mellett. Azt azután ragyogó fegyverzetben, sok drágasággal és Attila híres táltosával együtt temették el a Szárpatak mentén a Ravatalnak nevezett szikla helyén. Kőbe s sziklába vésett sírjára hatalmas sziklatömböt gördítettek, hogy a sírrablók és fosztogatók hozzá ne férhessenek.

A vitézek követték a főpap tanácsát, a mai Szádelő község helyén letelepedtek, s azontúl békességben éltek a markomán törzsekkel és az itt élő népekkel. Sok-sok év után egy napon csodára ébredtek a Szárpatak mentén lakó népek. A hegynyílás bezárult egy éjjel s a patakban sem jött víz. Helyi pásztorok mesélték később, hogy azon a bizonyos éjszakán valóságos hadsereg lopódzott a Szádelői-völgybe. A hún királyfi kincseit keresték. A pásztorok esküdöztek, hogy lovak nyerítését és csákányok kopácsolását hallották. Virradatra mindent elnyelt a földnyílás és csak Szent László király mögött nyílt meg újra az út.